Engedjétek meg, hogy személyes élményeimmel kezdjem az írásomat! Sportpályafutásom, több, egymástól időben és lelkületében is markánsan elkülöníthető szakaszra osztható. Az első szakaszt nevezzük talán optimista, álmodozó szakasznak, amikor is egyértelmű és megingathatatlan célkitűzés motivált: triatlon világbajnok szerettem volna lenni az akkor még nem „olimpiai”, hanem nemes egyszerűséggel csak „rövidnek” nevezett távon. Ez a meglehetősen szerény és nem kevésbé realisztikus célkitűzés karakteresen meghatározta a napi edzésmunkát és a versenyzést is. Nem bántam éppen kesztyűs kézzel magammal, csaknem minden edzésen és minden versenyen a maximális intenzitású kezdés után kellett (volna) tovább fokozni a tempót. Szerencsére annyira meggondolatlan még sem voltam, hogy egész életemet a fentebb leírt megkérdőjelezhetetlenül nemes célnak rendeltem volna alá. Éreztem a jövőben világbajnoki aranyéremre feltett teljes élet kockázatait, és a gimnázium után a felsőoktatás felé vettem az irányt, ahol egy kétéves vargabetű megtétele után a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola vendéglátó és szálloda szakán pallérozhattam ifjonti elmémet – nem kis szerencsémre!
Sajnos sportkarrierem első szakaszának utolsó évében és szezonjában kaptam olyan támogatást az iskolámtól élettan (táplálkozástan) témában, amely óriási lökést adott sportteljesítményemnek! Tényleg rendkívül sajnálatosnak tűnt akkor, hogy le kellett zárni az álmodozás korát, kicsit talán túl korán felnőtté kellett válni, mert hirtelen fel kellett venni egy utálatos szót a szótáramba, az „egzisztenciát”. Egyik évről a másikra hátat kellet fordítani a remek versenyeknek, nagyszerű eredményeknek, a korosztályos hosszútávfutás és a magyar triatlonsport élmezőnyének.
Tanulás mellett a sport, helyesebben a sport mellett a tanulás kiválóan kivitelezhető gyakorlat, na de munka mellett sport! Lehetetlen kihívás! Gondoltam ezt akkor. Elvesztettem a reményét is annak, amely hosszú évekig motivált: a célvonalon való elsőként átfutás néhol csalfa, néhol nagyon is valóságos lehetőségét. Azt gondoltam, vége mindennek és reményvesztetten nem érdemes még szabad levegőre sem menni, nemhogy – az önsajnáló sóhajtozáshoz szükséges mély levegővételek kivételével – bármilyen jellegű sporttevékenységet végezni.
A sportkarrierem második szakaszának legjellemzőbb fizikai terhelése a heti egy alkalommal végzett kispályás focimeccs lett.Mivel soha annyiszor előtte nem fordultam meg az éjszakai traumatológián, soha előtte annyi sportsérülést nem szedtem össze, mint a kispályás fociban és a problémás gerincem sem igazán tolerálta a csapatsportok felé tett kiruccanást, kénytelen voltam más elfoglaltság után nézni. Gerincsebész barátom az elkerülhetetlen gerincműtét elhalasztása érdekében melegen ajánlotta az ésszerű mértékben alacsony testsúlyt és az acéloshoz erősen korelálló minőségű törzsizomzatot, ezért a „lusta” emberek sportja, a futás felé fordultam. A lusta emberek sportja, mert a futáshoz nem kell fáradtságos és hosszadalmas előkészületeket kivitelezni: edzőterembe vagy uszodába menni, túlságosan beöltözni, vagy éppen nekivetkőzni, elhatározásunk után szinte bárhol és bármikor azonnal magunknak eshetünk. Futottam én, amikor éppen ráértem. Általában késő este, vagy reggel, de nem volt ritka az éjszakai, vagy inkább hajnali futás sem és futhattam akár éjfélkor, vagy hajnali négykor soha nem voltam egyedül kedvenc futóútvonalaimon! Mindig találkoztam magamhoz hasonlókkal!
Mivel a szenvedést nehezen viselem, ezért elhatároztam, hogy minden olyan segédeszközt igénybe veszek, amely megkönnyíti a napi edzéseket. Nem doppingszerekre, illetve költséges segédeszközökre gondoltam, hanem sokkal inkább a szervezetemnek nyújtott élettani segítségre. Ha már tudatosan sanyargatom és rendszeresen komoly fizikai megpróbáltatások elé állítom testemet, legalább ne akadályozzam szerencsétlen flótást az erőpróbák teljesítésében. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán megszerzett, és bárki más által is tényleg napok alatt megszerezhető élettani alapismeretek alapján igyekeztem támogatni sokat szenvedett, az öregség tagadhatatlan jeleit mutató, bánatos barátomat, a saját testemet. Ez a taktika annyira bevált, hogy egy szép napon arra ébredtem, hogy nekem újra versenyeznem kell, le kell mérnem, hogy működik-e az én kis egészségmegőrző csodaprogramom, amiben persze az egyszerűség a csoda. Annyira működött, hogy az egyik futóversenyen a magam számára kitűzött cél eléréséhez szükséges taktika végrehajtása közben azt vettem észre, hogy nem szakadok le az élmezőnyről! Akár egy időutazás a régmúltba! Újra az abszolút dobogóért futok? Ez lehetetlen, hiszen én csak munka és család mellett sportolok, leginkább lopom az időt az edzésekre, és sem mennyiségben, sem intenzitásban nem közelítem meg azt az edzésmunkát, amelyet ifjonci hévvel a világbajnoki cím csalfa reményében, de nagyjából ugyanilyen eredménnyel végeztem! Pedig a mára rendszeressé váló meglepő eredmények azt mutatják, hogy kiválóan működik az új rendszer!
Az egyik legféltettebb titkomat osztanám meg most.
Ha az egészségmegőrzés a kérdés, majdnem minden esetben a rendszeres testmozgás, a sport a válasz! Vitathatatlan, hogy testünk rendszeres, ésszerű mértékű fizikai terhelése az egyik legfontosabb egészségjavító és megőrző tényező, de vannak olyan kihívások, amelyekre nem a sport adja a leghatékonyabb választ, illetve a frenetikus hatás érdekében célszerű a sportot egyéb „hozzávalókkal” kombinálni. Egy ilyen segédprogramomról libbentem le most a titok súlyos fátylát.
Szöveteink, sejtjeink működéséhez szükséges tápanyagokat és az oxigént a vér szállítja a rendeltetési helyekre. A vérünk kötött pályán mozog, ereinkben közlekedik. Talán nem nehéz belátni, hogy minél jobban megkönnyítjük a vér útját sejtjeink, szöveteink, köztük izmaink felé, annál gyorsabban és könnyebben jutnak azok a működésükhöz szükséges üzemanyagokhoz, ezáltal pedig szignifikánsan nő teljesítményünk, legyen szó akár fizikai, akár szellemi teljesítményről! A vér útját leginkább az általa használt út járhatóvá tételével tudjuk megkönnyíteni. Az ereink, érfalaink karbantartása, rugalmasságáguk megőrzése, akár javítása egyszerűbb feladat, mint elsőre esetleg gondolnánk.
Könnyedén, erőfeszítés nélkül rendszeres napi rutinná válhat ennek a szinte összes embert érintő rendkívül fontos feladatnak a kezelése! Függetlenül attól, hogy sportol-e valaki, vagy sem, szinte az összes embert érinti az érfalak elöregedése, elmeszesedése, amely nem mész lerakodást jelent, hanem sokkal inkább zsír-, illetve zsírszerű anyagok lerakódását az erek belső falára. A rugalmas érfalakért folytatott ádáz harcban legfőbb ellenségünk, a koleszterin sajnos szervezetünk nélkülözhetetlen jó barátja is egyben. Létfontosságú vegyület, hormonok elő-anyaga, sejtmembrán-építőelem, a zsírokat emészthetővé bontó epesavak szintézisének alapanyaga. Mivel a koleszterin nélkülözhetetlen az életműködésünk fenntartásához, ezért a szervezetünk minden sejtje képes az előállítására, de legfőképpen a máj sejtjei járnak élen a gyártási folyamatban. Fontossága miatt energiaképzésbe sem bevonható, edzhetünk bárhogyan, bármennyit, nem tudjuk elégetni sem! Szervezetünk annyira vigyáz a koleszterinre, hogy még azokat is igyekszik visszaszerezni, amelyeket már beépített az epesavakba!
Az epesavak az emésztés során a vékonybél első szakaszába kerülnek, és miközben végzik feladatukat, a zsírok bontását, emészthetővé tételét, a tápcsatornán tovább haladnak. Az epesavak a vékonybél harmadik szakaszából szinte teljes egészében visszaszívódnak és a tápanyagokkal együtt a máj kapuvénán át újra a májba jutnak, és már indulhatnak is újra az ismert úton, kezdődhet, elölről a körforgás
Nem lenne itt semmi probléma, ha nem lenne túltermelési válság! Sajnos azonban úgy tűnik, hogy az emberek rendkívül nagy hányadának szervezete több koleszterint állít elő, mint amennyire az életműködés fenntartásához szükség lenne. A felesleges koleszterinnel pedig szervezetünk nem igazán tud mit kezdeni. Májunk ezt a felesleget teherautóra rakja és úti cél meghatározása nélkül a véráramba küldi szállítmányt. Ezt a céltalanul bolyongó teherautót és rakományát LDL-koleszterinnek hívjuk. Sorsuk sajnos nem lehet a végtelen bolyongás, előbb-utóbb az érfal egyik pontján fognak leparkolni, lerakódni és elindítani olyan folyamatokat, amelyek súlyos egészségkárosodáshoz vezetnek.
A helyzet azért nem reménytelen! Elégetni ugyan nem tudjuk a koleszterint, de az előzőekben leírt epesav-visszaszívási ciklus befolyásolásával mégis a magunk javára tudjuk fordítani a vesztésre álló játszmát! Egy kis trükkel, egy rendkívül hatékony fortéllyal kiválóan meg tudjuk akadályozni, hogy az epesavak és a bennük lévő koleszterin visszajusson a májba. Csak egy egyszerű, de nagyszerű, szerény megjelenésű, de csodálatos képességű, és nem utolsó sorban zsoldosi szolgáltatásait rendkívül méltányos áron számító szövetségest kell csak segítségül hívnunk, a növényi élelmi rostok vízben oldható változatait! Ezek a szövetségesek meglepő hatékonysággal akadályozzák az epesavak májba való visszajutását! A májunk érzékelve a jótékony merényletet, rögtön ellenintézkedésbe kezd és riadóztatja a fuvarosok egy hasznosabb csapatát, hogy gyorsan gyűjtsék be a szervezetben, elsősorban a vérben keringő és az érfalon pihegő koleszterinmolekulákat, és azonnal fuvarozzák a májba őket, mert epesavat kell belőlük gyártani, de szélsebesen. A máj felé tartó szállítmányozókat és szállítmányukat hívjuk HDL-koleszterinnek. Ilyen módon remek kis szövetségesünk segítségével a végső soron a májunknak üzentünk, hogy helyes irányba terelhesse azt a szállítmányt, a koleszterint, amelynek veszélyessége mozgásának irányától függ: ha májunk felé tart, örülünk, ha májtól elfelé bolyong, akkor szomorkodunk, mert előbb-utóbb meggyűlik vele a bajunk.
Nagyjából harminc-negyvengrammnyi lelkes zsoldos katonát, növényi élelmi rostot kell naponta bevetnünk, hogy érfalaink rugalmasak legyenek, és ki tudjuk használni a teljesítménynövelés mindezidáig szupertitkos lehetőségét! Bizonyított élettani hatással rendelkező valódi csodaszerek, de túladagolva gátolják egyes ásványi anyagok és vitaminok felszívódását. Mint az élet minden területén, a növényi élelmi rostok fogyasztása esetén is ésszerű mértéket kell tartani és nem szabad megfeledkezni a folyadékbevitelről sem!
Kiváló élelmi rost-forrás a zabpehely és a zabkorpa, amelyeket szinte bármely ételbe bele lehet csempészni bármely étkezés alkalmával. A zabkorpa igen magas százalékban tartalmaz növényi rostot, de ez is csak 28%! 100 gramm zabkorpa 14 gramm vízben oldható, illetve 14 gramm vízben nem oldható növényi élelmi rostot tartalmaz.
Ha te is alkalmazni kívánod a leírt teljesítménynövelő csodareceptet, nézz utána, hogy az étlapodon rendszeresen szereplő élelmiszerek, élelmi anyagok milyen típusú és mennyiségű növényi élelmi rostot tartalmaznak.
További információkért látogass el honlapunkra: i-am.hu vagy keress minket a facebook-on: i:am/Szeretem az életem.